szombat, november 18, 2017

Keresés

A globális világháború – egy jegybankelnök gondolatkísérlete

2325„a történelem nem ismétli önmagát, de gyakran rímel.” (Mark Twain)

„2050-ben már rég befejeződött a második harminc éves háború. Míg az első harminc éves háborúban, mintegy 400 évvel ezelőtt Franciaország győzött a Habsburgok felett, a 21. század elején megvívott háborút Kína nyerte az Amerikai Egyesült Államok felett.”

Érdekes gondolatkísérletet tett közzé Matolcsy György a Pallasz Athéné Geopolitikai Alapítvány időszakos kiadványában, a HUG-ban (Hungarian Geopolitics). A napjainkban folyó globális háború történéseit (amelyet elsősorban gazdasági fegyverekkel vívnak) az 1618-1648 közt az európai hadszínterek között dúló harmincéves háborúval hasonlította össze. Az általa választott gondolatkísérlet lehetőséget adott arra, hogy a jövőben, 2050-ben íródjon meg, tehát így a 2003-as évvel kezdődő 30 éves háború végéről is be tud számolni a szemtanú szemszögéből. Kifejezetten üdítő, hogy nem amerikai szempontból, hanem a Sanghaj és London közti térségből jött az elemzés.

Az összehasonlításra több párhuzam is okot ad. Mindkét háborúban az okok kettős jellegűek voltak. Az első harmincéves háborút a vallási és hatalmi érdekek mozgatták, a fő kérdés akkor az volt, hogy a Habsburgoké lesz-e a főhatalom Európában. Napjaink háborújában pedig „a korábbi nyílt hatalmi érdekeket a demokrácia, a civilizációk közötti harc, a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem leplével borították“, míg a fő eszmei mozgatórugóvá valójában a globális valuták közötti nyílt harc vált.

2050-ből természetesen könnyebb megtalálni a párhuzamokat a hadszínterek változásaira is. Az első harmincéves háború elsősorban a Szent Római Birodalom területén zajlott, ahogy a másodikban is az Európai Unió volt a vezető hadszíntér. A háborúk utolsó időszakában a hadszínterek áttolódtak: az elsőben Franciaország, a mostaniban pedig a globális tér amerikai-kínai ütközőzónáira.

A második háború előzményei:

Az USA már 1970-ben szembetalálta magát azzal a ténnyel, hogy korábbi legyengült szövetségesei hirtelen versenytársai, majd ellenfelei lettek a globális gazdasági hatalom megtartásában, és egyre jobban veszélyeztették Amerika globális gazdasági szerepét. 1971-ben eloldották a dollárt az aranyalapról, ezzel lehetőséget teremtettek a későbbi kamat- és árfolyamháborúknak. A 70-es években két olajárrobbanással (16-szorosára emelve az energiahordozó árát), kiszívták Nyugat-Európa és Japán felgyülemlett profitját (külkereskedelmi többletét) és tőkéjét, először az olajexportáló vállalatokhoz, majd onnan az amerikai bankrendszerbe.

Az olajháborúk csak részben voltak sikeresek, mert Japán és Németország versenyképességi ugrással tudott ellene védekezni. Japánt a 80-as években több pénzügyi és tőzsdei támadás érte, de csak 1990-es évtizedben egy hibás monetáris politikára való átállítással sikerült több évtizedes gazdasági stagnálásra kényszeríteni. Németországot a német-francia tengely európai integrációt erősítő döntései miatt nem tudták megállítani. Az elindult euró-projekt viszont már nyílt fenyegetést jelentett a dollár világpénz szerepére.

A történésekben benne volt annak az elfogadhatatlan végkifejletnek a lehetősége is, hogy az euró és az egyre erősödő jüan összefognak, és leváltják a dollárt. Ami által az USA az elveszített globális hegemón gazdasági szerepe mellett a globális hegemón pénzügyi szerepét is elveszítheti. Ráadásul a 2000-es orosz politikai fordulat nyomán annak a veszélye is fellépett, hogy Európa, Oroszország és Kína együtt lépnek egy egységes Eurázsia felé, ez pedig már az USA nemzetstratégiájára egzisztenciális fenyegetést jelenthetett volna.

Békés eszközökkel a kialakult integrációs folyamatokat már nem lehetett megállítani. Olyan háborús forgatókönyv kellett, amely egyszerre előzi meg az euró felemelkedését, az európai-orosz szövetség kialakulását, a kínai valuta felemelkedését, valamint az egységes eurázsiai hatalmi szerkezet kialakulását.

 

Most is a háború első hadszíntere távolabb volt a későbbi főhadszínterektől. Akkor Csehország, most Afganisztán és Irak adták az első szakasz terepét. Az első harmincéves háború második szakaszában már Dánia részvételével küzdöttek a protestánsok a Habsburg birodalom ellen. A mi háborúnk második szakaszában Nagy-Britannia segítette azokat az EU-s tagállamokat, akik Brüsszel központosítása ellen harcoltak. Ahogy Dánia (miután vereséget szenvedett), úgy hagyta el Nagy-Britannia is a hadszínteret a Brexit után.

Az akkori harminc éves háborúban Dánia helyére Svédország lépett, a másodikban Nagy-Britannia helyét Oroszország vette át. Ahogy akkor Svédországnak nem volt érdeke egy központosított, erős, Habsburg-párti Szent Római Birodalom kialakulása, úgy az oroszoknak sem volt érdeke egy brüsszeli központosított, amerikai szövetséghez tartozó egységes EU. Ebben a harmadik szakaszban Oroszország nem volt képes a maga javára fordítani a teljes Uniós hadszínteret, mert politikai eszközökben erősek voltak, de a pénzügyi- gazdasági hadviselés eszközeiben gyengék. Ahogy 1632-ben Svédország meggyengülve, de folytatta a harcot az észak-európai területeken, úgy az oroszok is 2017-től az Unió keleti és délkeleti régiójára, illetve peremvidékeire összpontosította háborús erőfeszítéseit.

2050-ben már világosan látszik, hogy 2019-ben előállt az EU-ban az ahhoz hasonló helyzet, mint amit 1634-ben a Habsburg győzelmek okoztak a Szent Római Birodalomban. Az USA és szövetségesei olyan mértékben zilálták szét az európai integrációt, annyira meggyengültek a vezető tagállamok gazdaságai, olyan mértékben csökkent az eurónak, mint globális valutának a szerepe, hogy 2020-ra elkerülhetetlenné vált Kína belépése (akárcsak a franciáké az elsőben) az új globális harmincéves háborúba.

Kína addig sikeresen elkerülte (akárcsak a franciák), hogy közvetlenül vagy nyíltan bevonják a nagy globális háborúba. Ez következett az évezredes kínai stratégiából és filozófiából, ahogy a 20. század háborúinak elemzéséből, ahol a hosszú „brit-német háborúban” (1914-1945 között) az USA okosan felhasználta a két hadviselő felet arra, hogy kivéreztessék egymást és ő a Brit Birodalom örökébe léphessen.

2020-ig Kína arra összpontosított, hogy minél több természeti erőforrás felett szerezzen ellenőrzést Afrikában és Dél-Amerikában, hogy belső fejlődését minél jobban függetlenítse a globális beszerzési piacoktól. 2000 után fokozatosan építette fel baráti és szövetségesi rendszerét globálisan. Törekedett megtartani a korábban megkötött kínai-orosz szövetséget, dinamizálta a kínai Európa-perem együttműködést, amelyben 16 kelet- és közép-európai országgal vett részt. Kína nyíltan csak 10 év elteltével, 2013-ban reagált az amerikaiak által elindított harmincéves háború forgatókönyvére, a Selyemút koncepció meghirdetésével, amelyben békés emelkedést ígért 64 országnak a globális háború helyett.

2050-ben világosan látszik, hogy azért a feleknek szükségük volt az első harmincéves háború forgatókönyvének fokozatos feljavítására.

-          A 2001-es 9/11 eseményével az USA megteremtette az érzelmi alapot az afganisztáni hadviselésre, a nem létező iraki tömegfegyverek pedig megadták az erkölcsi felhatalmazást az iraki háborúhoz.

-          Az USA által irányított IMF jócskán félrenézett, amikor a déli euro-zóna tagok, az euró bevezetése utáni évtizedben tetemesen eladósodtak. Az állami, a lakossági és az üzleti szektorban olyan adóssághegy keletkezett, amely a 2008 őszére időzített amerikai pénzügyi válság kirobbanása után kezelhetetlenné vált. Ehhez sajnos Brüsszel is asszisztált, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a brüsszeli bürokrácia jelentős része valójában nem európai, hanem amerikai érdekeket képviselt az európai integráció kezdetei óta. Akár az IMF, akár Brüsszel leállíthatta volna a déliek eladósodását, de nem ez volt az USA érdeke.

-          A 2009-től alkalmazott uniós válságkezelést sikeresen zsákutcába terelték. A 2008-as – tervezett és időzített – pénzügyi válságot az Unió épp olyan könnyen kezelhette volna, mint az USA. Míg a FED azonnal és hatékonyan közbelépett, az Európai Központi Bank késlekedett, és csak a költségvetések összeomlását tudta elkerülni, a gazdaság hosszú stagnálását nem.

-          A forgatókönyv legkomolyabb finomítását az USA 2014-ben lépte meg. Nem ismételte meg a Habsburgok 1629-es restitúciós politikáját a protestánsokkal szemben. Nem vett vissza mindent az Uniótól és az euro-zónától. Ez is jó lépés volt az USA-tól, mert ahelyett, hogy az euro-zóna lázadását erősítette volna, hagyta annak agóniáját. Ehelyett az USA belement a görög adósságok uniós intézményekbe történő átcsoportosításába, ami nem tudta megoldani az euró (illetve a görög euró) válságát, de elhúzta a válságkezelést és állandósította annak politikai és társadalmi terheit.

-          Az első harmincéves háborúban a svédek jelentős területeket nyertek saját erőfeszítésük, valamint a franciákkal kötött szövetségük eredményeképp. Ezek a területek a Habsburgoknak nem számítottak magterületnek. Hasonló párhuzamok elkerülése végett az USA 2017-ben megkísérelte felbontani a kínai-orosz szövetséget, hogy leválassza Oroszországot Kínáról. A történelemkönyvekből ismert a kísérlet sorsa. Az amerikai stratégia számára az Unió keleti pereme nem számított magterületnek, miközben az orosz befolyás visszaállítása századunk Svédországának, azaz Oroszországnak egyik célja volt.

     Kína felől nézve a világot, a kínai stratégia nem a globális hatalom megszerzésére irányult századunk első felében. Folytatni akarta a történelmi visszaemelkedést a 200-300 évvel ezelőtti vezető ázsiai szerepbe, valamint megelőzni, hogy lezárják az emelkedéshez szükséges erőforrások áramlását Kína felé és Kína felől a világba.

     Kína történelmileg nézve nem kifelé forduló hódító hatalom volt, hanem a belső hatalmas erőforrásait használó, befelé forduló óriás, amely azonban a kívülről érkező hódítást tartotta a legnagyobb veszélynek. Tudatában volt, hogy a viszonylag gyors visszaemelkedése az évszázadokkal ezelőtti ázsiai hatalmi pozíciókba esetleg kiválthatja a globális hatalmat gyakorló USA emelkedést-fékező, korlátozó lépéseit. Ezért Kína a 2000-es évektől, majd 2010-től fokozottabban globális és regionális szövetségi hálók kialakítására törekedett.

     A 2000-es évek elejétől, a kétfrontos harc elkerülése érdekében, szövetséget kötött Oroszországgal, mivel potencionális konfliktusait inkább délről várta.  A 2003-as kezdetű, új harmincéves háború kikövetelte Kínától a belső, intenzív, emberi erőforrásokra építő modernizáció előrehozását. Sikerrel vette a kutatás+fejlesztés, az IT és a legmodernebb katonai technológiák gyors kiépítését.

     A Selyemút, az „Egy Övezet, Egy Út” meghirdetése és kiépítése érzelmi, lelki és racionális előnyt biztosítottak Kínának. Víziót és reményt adott további 63 országnak arra, hogy a Selyemutak megépülésével felgyorsíthatják gazdasági fejlődésüket.

     Az 1618 és 1648 közötti első harmincéves háborúban azért is győzött Franciaország a katonailag erősebb Habsburgok ellen, mert korszerűbb gazdaságpolitikát és pénzpolitikát vezetett be. Ezt fejlesztette tovább Kína, amikor világpénzzé emelte a kínai fizetőeszközt, szövetséges pénzügyi intézményeket hozott létre, jól használta ki a vezető kínai pénzügyi intézményeket és végig megtartotta a magas megtakarítási hányadot a lakosság körében.  

     Ezzel szemben az USA lényegében felélte pénzügyi erőforrásait, a lakossági megtakarítások zéró körüliek voltak, ciklikusan kimentette a ciklikusan jelentkező pénzügyi válságból vezető pénzügyi intézményeit. A két ellentétes gazdaságpolitika, az USA folyamatosan pénzügyi egyensúlytalansággal, míg Kína folyamatosan pénzügyi egyensúllyal viselt hadat. Ez végül döntő hatással volt a második globális harmincéves háború kimenetelére…

Zárszóként a klasszikustól idéznék: „Jósolni nehéz, különösen, ami a jövőt illeti!”

A teljes cikk elolvasható HUG 2017. áprilisi számában ITT>>> .

Minden jog fenntartva, Szlovákiai Magyar Közgazdász Társaság, 2010
A honlap a Corvinus Támogatásközvetítő és Tőkebefektetési Zrt. támogatásával készült. Created: namedia